Az antifoszfolipid szindróma (APS) autoimmun betegség. Ezek úgy alakulnak ki, hogy a szervezet immunrendszere a saját sejtjeit, struktúráit ellenségként kezeli, és megtámadja. Sokféle autoimmun betegség van attól függően, hogy mely struktúrát ismer fel (tévedésből) idegennek az immunrendszer. Az antifoszfolipid szindróma esetében az immunrendszer hibás működése a véralvadási rendszer foszfolipidjei (illetve foszfolipidekhez kapcsolt fehérjéi) ellen termel antitesteket: ezek az antifoszfolipid antitestek. Az antifoszfolipid antitestek azután a vér alvadási zavarához, mégpedig fokozott véralvadáshoz vezetnek. Ilyenformán az antifoszfolipid szindróma a trombózishajlam egyik fontos oka. Ugyanezek az antitestek ismételt vetélést is okozhatnak.
Az antifoszfolipid szindróma autoimmun betegség, az immunrendszer hibás működése okozza, ugyanakkor nem tudjuk, hogy magát az autoimmun betegséget mi indítja el. A betegség minden esetben szerzett, nem lehet sem örökölni, sem pedig továbbörökíteni.
A kórállapot az esetek jelentős részében felismerés nélkül marad, holott a korai diagnózis alapvető jelentőségű a súlyos szövődmények megelőzése érdekében. Különösen terhességben nagy a komplikációk kockázata.
Minden életkorban előfordulhat antifoszfolipid szindróma, de az érintettek többsége fiatalabb nő. Az APS gyakorisága bizonyos felmérések szerint a vénás (lábtrombózis) vagy artériás (stroke vagy szívinfarktus) trombózisban szenvedők közt 10 százalék körülire tehető. Az egészséges populációt illetően nem állnak rendelkezésre biztos adatok, de a trombózisok gyakoriságából kikövetkeztethetően 100 ezer lakosra eső előfordulása 1-5 köztire tehető.
Mi okozza az antifoszfolipid szindrómát (APS)?
Az APS pontos oka nem ismert, de úgy tűnik, hogy a kórállapot összefüggésben áll az antifoszfolipid antitestek jelenlétével a vérben. Az APS-t az autoimmun megbetegedések közé sorolják; az antifoszfolipid antitestek fokozzák a vér alvadás-készségét, ami beindítja a véralvadási kaszkádot. Az antitestek emellett gyulladást is indukálhatnak, mely tovább fokozza a kóros alvadékonyság kockázatát. Az esetek legnagyobb részében specifikus esemény (pl. terhesség, fertőzés) a folyamat kiinduló pontja, mely aztán láncreakción keresztül vezet APS kialakulásához.
Melyek a tünetei és altípusai?
Az artériák, vénák és placenta keringésének károsodására visszavezethető, korábban már említett következményeken túl előfordulhatnak vese- (krónikus vesebetegség), és szívproblémák (endocarditis, myocardialis infarktus, angina), központi idegrendszeri zavarok (stroke, TIA), bőrelváltozások (livedo reticularis), egyéb keringési zavarok (thrombocytopenia, hemolitikus anaemia), a csont avaszkuláris necrosisa, szemproblémák (retina ereinek thrombosisa), Budd-Chiari-szindróma (májnagyobbodás, icterus, haspuffadás), meddőség, katasztrofális APS (sokszervi elégtelenség).
Az APS-nek két formája van: a primer és szekunder APS. Az esetek több mint fele a primer forma. Szekunder APS eseteiben más kísérőbetegség is fennáll, például reumás kórkép (szisztémás lupus erythematosus [SLE]) vagy egyéb autoimmun megbetegedés. Az APS leggyakrabban fiatal nőknél jelentkezik először, a menopausa előtt (a nő:férfi arány 7:2 körül van). A betegség első felléptekor az átlagéletkor 34 év, csak minden 10. eset fordul elő 50 éves kor felett. Az APS ritkán érint gyermekeket.
A társuló tünetek nem specifikusak, így önmagukban ezekből nem lehet diagnózist felállítani. Ilyen tünet lehet a furcsán márványozott bőrrajzolat (livedo reticularis), amely nagyon feltűnő is lehet. Ez a panasz nem állandó, jöhet-mehet, nem fáj és nem viszket, csak látszik. A betegség fennállásakor néha csökken a vérlemezkeszám is, enyhe vagy közepes trombocitopénia alakul ki. Előfordul migrén, amelyet gyakran összefüggésbe hoznak az APS-sel, bár az összefüggés nem áll biztos lábakon.
Az antifoszfolipid szindróma - szerencsére nem gyakran - csaknem valamennyi szervünket érintheti (a központi idegrendszert, a vesét, a szívet, a bélrendszert, a hormonális rendszert stb.). Ez az oka, hogy ezzel a betegséggel mindig szakorvoshoz kell fordulni. Legsúlyosabb formája az úgynevezett katasztrofális antifoszfolipid szindróma, amely sokszervi elégtelenséget és életveszélyes állapotot okoz, és amely csak szakintézményben (általában intenzív osztályon) kezelhető.
Az antifoszfolipid szindróma diagnózisa
Többféle laboratóriumi módszer van, amely az antitestek kimutatására szolgál, de egyik sem tökéletes. Emiatt a diagnózis fölállítása elég komplex feladat. Egyrészt szükség van olyan szerológiai vizsgálatra, amely közvetlenül kimutatja az antitesteket, és szükség van alvadási vizsgálatra is. Az alvadási vizsgálattal kimutatható antifoszfolipid antitesteket lupus antikoagulánsnak nevezzük.
Három fő antifoszfolipid antitest ismeretes:
- lupus antikoaguláns,
- antikardiolipin antitestek és
- anti-béta glikoprotein I antitestek. Pozitív eredmény birtokában 6−8 hét múlva meg kell ismételni a vizsgálatot. Az első vizsgálat során nagy az álpozitív lelet valószínűsége. Az eredmények mindkét esetben pozitívak legyenek.
Az antitestek nevükkel ellentétben nem a foszfolipid ellen irányulnak, hanem a foszfolipid membránban található fehérjék ellen. A diagnózist két időpontban ismételt vizsgálatot igénylő kritériumrendszer alapján állítják fel. A diagnózis helyes felállításához legalább kétféle rendszerrel (szerológia és alvadási vizsgálat) kell vérvizsgálatot végezni, és pozitívnak fogadják el, ha bármelyik rendszerben pozitív eredményt kapnak.
Önmagában a laboratóriumi pozitivitás még nem jelent antifoszfolipid szindrómát, ugyanis nem ritka, hogy akár ismételt laboratóriumi pozitivitás mellett is tünetmentes valaki, és később sem lesznek panaszai/tünetei. Ilyenkor nem lehet antifoszfolipid szindrómáról beszélni, csak pozitív laboratóriumi tesztről. Ahhoz, hogy a szindróma diagnózisát is felállíthassák, arra van szükség, hogy a huzamosan pozitív laboratóriumi eredmények mellett klinikai tünetek is jelentkezzenek. Ez vénás vagy artériás trombózist jelent, amelynek megjelenésekor már feltételezni kell, hogy összefüggésben áll az antifoszfolipid antitestek jelenlétével. Ugyanez a helyzet kettőnél több egymást követő terhesség elvesztésével (vetéléssel) is. Az ismételt vetélés trombózis nélkül is antifoszfolipid szindrómának számít pozitív laboratóriumi teszt esetén.
Az antifoszfolipid szindróma kezelése
Mivel az antifoszfolipid szindrómát okozó antitestek kiváltó okát nem ismerik, eltüntetni, termelődésüket megállítani sem tudják. Az orvosok kezében az egyetlen eszköz, hogy az antitestek miatt kibillent alvadási rendszert alvadásgátló gyógyszerekkel - laikus szóhasználattal élve vérhígítókkal - visszabillentsék. A kezelés alapvetően folyamatos, mivel csak így lehet megelőzni, hogy az antifoszfolipid szindróma újabb trombózist okozzon. Olykor előfordul, hogy a betegséget okozó antitestek idővel "kiégnek", évek után már nem kimutathatóak. Ilyenkor a kezelést meg lehet próbálni elhagyni. Viszont akinek az eredményei tartósan pozitívak, annak folyamatos kezelése indokolt, mert az alvadásgátlás védő hatása mellett a hátrányok (mellékhatások, vérzésveszély) általában elhanyagolhatóak.
A véralvadásgátlás az elmúlt évtizedben forradalmasodott, már olyan gyógyszerek is elérhetőek, amelyek fix dózisban, folyamatos monitorozás (azaz vérvételek) nélkül is szedhetőek. A korábbi készítmények megfelelő dozírozása végett a monitorozás elengedhetetlen volt. Ugyanakkor jelenleg még nem tudjuk, hogy ezek az új gyógyszerek alkalmasak-e a súlyos antifoszfolipid szindróma kezelésére. Aki antifoszfolipid szindróma mellett szeretne gyermeket vállalni, annak a terhessége alatt fontos a megfelelő véralvadásgátlás. A sikeres terhességek száma ilyenkor sem 100 százalékos, de az esélyek jelentősen nőnek. A terhesség alatt sajnos csak olyan alvadásgátlót lehet adni, amely nem megy át a méhlepényen, ezek a (kis molekulasúlyú heparin) készítmények pedig csak injekciós formában állnak rendelkezésre.
Az antifoszfolipid szindróma gyógyulási esélyei
A betegség jellemzően nem gyógyítható, de véralvadásgátlókkal jól kezelhető. Előfordulhat, hogy a betegséget okozó antitestek egy idő után eltűnnek, de ezt sem előre kiszámítani, sem befolyásolni nem lehet. Emiatt a kezelésre hosszú ideig, általában éveken keresztül szükség van.
Az antifoszfolipid szindróma szövődményei
Az antifoszfolipid szindróma trombózist és vetélést okozhat, illetve ritka esetekben szerteágazó szervi tüneteket is, ezért érdemes az antifoszfolipid szindrómával szakemberhez fordulni. A kezelése miatt alkalmazott véralvadásgátlók enyhe vérzékenységet okoznak, ezért ebben a helyzetben egyébként kisebbnek számító sérülés is (ha valaki például beüti a fejét) súlyos következményekkel járhat. Emiatt az antifoszfolipid szindrómát csak akkor szabad kezelni, ha a trombózis veszélye valóban indokolja.