Májbetegségek és labordiagnosztika

A májbetegségek diagnózisának, differenciáldiagnosztikájának és prognózisuk megítélésének nélkülözhetetlen eszközei a laboratóriumi vizsgálatok, amelyek alkalmasak a májparenchyma-károsodás, a máj kiválasztó, szintetizáló, metabolizáló tevékenysége, illetve méregtelenítő képessége kóros eltéréseinek megítélésére, bizonyos funkcionális károsodásainak kimutatására, a májbetegségek patogenezisében szerepet játszó ártalmak markereinek (hepatotrop vírusfertőzés markerei, különböző tumormarkerek, humorális és cellularis immunkárosodás paraméterei) meghatározására és a kóros májműködés hatására kialakuló homeostasiszavarok (hematológiai, endokrinológiai, só- és vízháztartási zavarok, szabad gyök reakciók) kimutatására.

A májparenchyma integritása károsodásának megítélése

Az erre a célra leggyakrabban alkalmazott laboratóriumi paraméter az aszpartát-aminotranszferáz (ASAT, régebbi nevén GOT), az alanin-aminotranszfe- ráz (ALAT, régebbi nevén GPT), a gamma glutamil-transzferáz (GGT)  vérszint meghatározása. Jól jelzik a májsejtmembránkárosodást. A májsejtnekrózis következtében bekövetkező enzimkiáramlás akut hepatitisben a legnagyobb mértékű. Vírushepatitisben az ALAT-aktivitás, míg alkoholos hepatitisben inkább az ASAT-aktivitás a magasabb. Krónikus hepatitisben és cirrhosisban általában mérsékeltebb enzimemelkedések észlelhetők, az ASAT- és az ALAT-emelkedés jelezheti az aktivitás és a kötőszövetes átépülés mértékét. A de Ritis által leírt ASAT/ALAT hányados egészségesekben kissé nagyobb mint 1, akut májkárosodás esetén akár felére is csökkenhet, míg alkoholos hepatitisben 1 fölé emelkedik.

 

A máj exkréciós zavarainak megítélése

A máj exkréciós zavarainak megítélésére a klinikai gyakorlatban a bilirubin-, az urobilinogén-, az alkalikus foszfatáz (ALP) és a GGT-szint mérését használjuk. A szérumbilirubin-szint, a vizelet bilirubin és urobilinogén meghatározások diagnosztikai és differenciáldiagnosztikai szerepét az icterus fejezetrészben részletezzük. A klinikai gyakorlatban a cholestasis megítélésére a legrégebben alkalmazott eljárás a szérum ALP-szint meghatározása. Egyaránt érzékenyen jelzi az intra- és extrahepaticus cholestasis mértékét. Az igen nagy ALP-értékek teljes epeúti obstructióra vagy malignus betegségre (egyes malignus tumorok is képesek ALP-t termelni) utalnak. Primer biliaris cirrhosisban és primer sclerotizáló cholangitisben az ALP-szint emelkedése évekkel megelőzheti a kóros bilirubinérték (icterus) kialakulását. Ugyancsak kóros lehet az ALP-szint különböző csontbetegségekben, gyulladásos bélbetegségekben és terhességben. A GGT nagyon szenzitív, de kevésbé májspecifikus enzim. A májbetegségek 85-93%-ában a GGT-aktivitás a vérsavóban kórosan megemelkedett, májparenchyma-károsodásban azonban az emelkedés mérsékeltebb (a normálérték 2-5-szöröse), de társuló intrahepaticus cholestasis esetén jelentősen megemelkedik. Különösen magas szinteket (nem ritkán a normálérték 50-100-szorosát meghaladó értékeket) találunk az epeelfolyás zavaraiban (extra- és intrahepaticus cholestasisban) és malignus betegségekben. Mivel a GGT könnyen indukálható enzim, meglepően érzékenyen jelzi az alkoholfogyasztást és a mikroszomális enzimek indukcióját okozó (barbiturátok, antidepresszán- sok, analgetikumok, fogamzásgátlók stb.) gyógyszerhatásokat.

 

A máj szintetizáló tevékenysége zavarainak megítélése

A máj által termelt fehérjék (főleg az albumin és immunglobulinok), véralvadási faktorok (főleg a protrombin), a kolinészteráz (ChE) szintjének meghatározása nyújtja az erre alkalmas paramétereket. Májcirrhosisban az albuminszint a normális szint 1/3-ára csökkenhet. Krónikus májbetegségekre az alacsony A/G kvóciens jellemző. A protrombinszintézis zavarainak megítélésére a klinikai gyakorlatban a protrombinidő (PT), a parciális tromboplasztinidő (PTI) és az antitrombin III értékek meghatározását használjuk.

Obstructiós icterusban elsősorban a K-vitamin-dependens véralvadási faktorok szintézise károsodik a következményes felszívódási zavar miatt. Extrahepaticus cholestasisban a kóros PT K-vitamin parenteralis adásával normalizálódik, míg a protrombinszintézis parenchymakárosodás (előrehaladott cirrhosis) okozta zavaraiban, illetve intrahepaticus cholestasisban hasonló effektus nem váltható ki. A kolinészteráz- aktivitás súlyos krónikus hepatitisekben, különböző etiológiájú cirrhosisokban, valamint a májat érintő malignus folyamatokban jelentősen csökken, a csökkenés a parenchymapusztulás mértékével arányos.

 

Hepatotrop vírus markerek

A hepatotrop vírus markerek diagnosztikus és prognosztikus paraméterek. A víruspartikulumok kvantitatív meghatározása is alkalmas a terápia hatékonyságának lemérésére vagy a víruselimináció igazolására.

A HAV markerei (HAV-Ag és anti-HAV) közül diagnosztikus értéke az anti-HAV-nak van. A HBV- markerek közül a HBsAg, a HBeAg és az anti-HBc az infekció markerei. Az anti-HBe megjelenése jó prognosztikai jel, a szerokonverziót jelzi, míg az anti-HBs teljes gyógyulás esetén is évekig emelkedett maradhat, a lezajlott hepatitisre ad információt. Gyógyulás esetén az infekció markerei fokozatosan eliminálódnak, komplett szerokonverzió következik be anti-HBe-titer emelkedéssel. HBsAg perzisztálása esetén krónikus vírushordozó (carrier) állapot alakul ki. A HBsAg hordozás krónikus hepatitis jelei nélkül is praecancerosus állapotnak tekinthető, a primer hepatocellularis carcinoma kialakulásának veszélye miatt a betegek rendszeres kontrollálása (gondozás) indokolt. A HBV-DNS víruspartikulum polimeráz-láncreakcióval ( PCR ) kvantitatíve meghatározható. A kópiaszám jól tükrözi a vírusszaporodás (replikáció) mértékét, és alkalmas az antivirális kezelés hatékonyságának vagy a spontán szerokonverzió tényének megítélésére. Az HCV-fertőzés igazolására az anti-HCV RIA-val vagy ELISA-teszttel való meghatározása szolgál. Az anti-HCV-pozitivitás csak annyit jelent, hogy a szervezet HCV-vel fertőzött. A vírusreplikáció markere azonban a PCR-rel kimutatható víruspartikulum, azaz a HCV-RNS PCR-pozitivitás. Az antivirális kezelés hatékonyságát vagy a szervezet immunválasza által bekövetkező víruseliminációt ugyancsak PCR-reakcióval igazoljuk. 

 

Immunológiai vizsgálatok

Ezekhez a vizsgálatokhoz a humorális és a celluláris immunrendszer paraméterei tartoznak. Krónikus májbetegségekre jellemző a humorális immunválasz tartós stimulációja miatt kialakult poliklonális immunglobulin-szaporulat, keringő immunkomplexek jelenléte, krioglobulinok előfordulása. Az egyes májbetegségek immunpatogenezisének felderítéséhez segítséget nyújthatnak a celluláris és subcellularis partikulumokra vonatkoztatott különböző „nem szervspecifikus”, illetve májsejtspecifikus autoantitestek (ANA: antinukleáris antitest, ASA: simaizom-ellenes antitest, AMA: antimitokondriális antitest, LKM: anti- máj-vese-mikroszomális antitest, LSP: anti-máj- membrán-specifikus antitest, pANCA: anti-neutrofil- citoplazma antitest, ADNS: anti-DNS antitest stb.). A cellularis immunrendszer paraméterei közül mérhetők a lymphocyta-szubpopulációk, a T-sejt-citotoxicitás, az NK-sejt-aktivitás, citokinek.

 

A májat is érintő malignus folyamatok markerei

Legfontosabb markernek a laktát-dehidrogenáz (LDH), a szérum-ALP (vagy ALP-izoenzimek), a GGT, az a-fetoprotein (AFP) és a carcinoembryonalis antigén (CEA) szint meghatározás tekinthető. Hátrányuk, hogy nem elég szenzitívek és nem specifikusak. Negativitásuk nem zárja ki a malignus folyamatot. Talán a leghasználatosabb tumormarker az AFP, amely a primer hepatocellularis carcinoma esetek 85-90%-ában pozitív. A tumor resectióját követően szintje leesik, újabb emelkedése recidiva mellett szól.

 

Forrás ( tankönyvtár )